Leépítették a védőhálót körülöttünk, kiszolgáltatottá váltak a magyarok

Magyarországon a reálbérek hosszabb távon valóban emelkedtek, mégis sokan érzik úgy, hogy a fizetésük egyre kevesebbet ér. Nem véletlenül, az infláció belezabált a bérekbe. A bérkérdés így újra gazdasági és politikai viták középpontjába került. Ebben a helyzetben egy régi, sokak által leírt szereplő kerül ismét előtérbe: a szakszervezetek. Megnéztük, milyen következményei voltak annak, hogy az elmúlt 15–20 évben folyamatosan gyengültek, és mit jelent mindez a bérek és a gazdasági növekedés szempontjából. A témáról Pogátsa Zoltán közgazdásszal és Szabó Imre Szilárd munkajogi szakjogásszal, ügyvéddel beszélgettünk.

Napjainkban, amikor a bérek és reálbérek újra politikai kérdéssé váltak, és az infláció minden fizetési papíron ott hagyta a nyomát, újra előkerül egy régi szereplő. A szakszervezetek. Sokan úgy gondolják, eltűntek, elvesztették a súlyukat, idejétmúlt intézmények lettek. A számok azonban mást mondanak. A nemzetközi tapasztalatok szerint ott, ahol az elmúlt évtizedekben visszaesett a szakszervezeti tagság, nőtt a jövedelmi egyenlőtlenség. Az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, Írországban és Kelet-Európa nagy részén hasonló pálya rajzolódik ki, gyengülő kollektív alku, szélesedő bérszakadék, csökkenő munkavállalói érdekérvényesítés.

Ugyanakkor közben a szakszervezetek funkciója is megváltozott. Ma már ritkán jelennek meg a társadalmi átalakulás motorjaként. Sokkal inkább védelmi pozícióból működnek, szűkülő mozgástérben. A technológiai fejlődés, a globalizáció és a munkaerőpiac kettészakadása egyszerre gyengíti az alacsonyabb képzettségűek alkuerejét és erősíti az egyéni bértárgyalásokat a magasabb jövedelmi szinteken. A paradoxon mégis megmarad: ahol működik a szociális párbeszéd, ott kiegyensúlyozottabb a gazdasági növekedés, stabilabb a társadalom, és erősebbek a demokratikus intézmények.

Magyarország ebben az összefüggésrendszerben sajátos helyet foglal el. A rendszerváltás után a szakszervezeti struktúra szinte teljesen szétesett, a szabályozás töredezetté vált, az érdekegyeztetés fokozatosan kiüresedett. Ma egyszerre van jelen a szervezkedési jogok gyengülése, az ágazati tárgyalások hiánya és az átláthatatlan intézményi rendszer. A kérdés ezért nem az, hogy vannak-e szakszervezetek Magyarországon. Hanem az, hogy milyen gazdasági és társadalmi ára van annak, ha tartósan gyengék maradnak.

A kérdés tehát nemcsak elméleti, hanem nagyon is gyakorlati: mit jelent mindez a magyar gazdaság működésére, a bérek alakulására, az egyenlőtlenségekre és végső soron a társadalmi stabilitásra nézve. Ennek megértéséhez két oldalról közelítettünk. Megkérdeztük Szabó Imre Szilárd munkajogi szakjogászt, aki doktori értekezését is a szakszervezetek és a munkaügyi kapcsolatok témájából írta, valamint Pogátsa Zoltán közgazdászt, hogy jogi és makrogazdasági szempontból is megvizsgáljuk: mit veszít, és mit nyerhetne Magyarország a gyenge szakszervezeti jelenléttel.

Az Országház Budapesten
Fotó: Bloomberg / Getty Images Hungary

Így alakult át a szakszervezetek jogi környezete

Mindenekelőtt a jogi környezetet kell érteni. Nemcsak azért, mert sokat változott, hanem mert a rendszerváltás után sajátos, máig ható pályára állt. Ahogy Szabó Imre Szilárd hangsúlyozza, az államszocialista időszak munkaügyi kapcsolati rendszere nem tűnt el egyik napról a másikra. A szervezeti struktúrák, a működési logika, sőt gyakran az emberi hálózatok is tovább éltek, miközben tömegesen alakultak új szakszervezetek. Ez a kettősség hozta létre a szakszervezeti pluralizmust. Egy erősen széttöredezett érdekképviseleti rendszert, laza belső kapcsolatokkal, sokszor egymással versengő szervezetekkel.

A kilencvenes években mindez politikai-ideológiai törésvonalak mentén is megjelent, ami tovább gyengítette az egységes fellépést. A rendszer súlypontja közben vállalati szinten ragadt meg, jellemzően a nagyvállalatoknál. Ennek máig érezhető következményei vannak. A kollektív szerződések erősen decentralizáltak, az érdekérvényesítés döntően helyi szinten zajlik. A szakszervezeti tagdíjak szinte kizárólag a helyi szakszervezeteknél csapódnak le, ágazati vagy országos szinten alig jelennek meg erőforrások. Erre épültek rá az üzemi tanácsok, amelyek párhuzamos jogosítványaikkal tovább bonyolították a rendszert.

Az eredmény egy nehezen átlátható, széttagolt struktúra lett, amelyben a jogi keretek nem erősítették, hanem inkább szétfeszítették a munkavállalói érdekképviseletet.

Szabó Imre Szilárd így összegezte mindezt az Indexnek: „A szakszervezetekre vonatkozó kérdéseket ezért történetileg is meghatározza az alapvetően helyi szinten szerveződő felépítés, a kollektív szerződések erősen decentralizált jellege, melynél megkerülhetetlen szempont, hogy a szakszervezeti tagdíjak túlnyomó többsége is az adott munkáltatói (nagyon kivételes esetben ágazati, alágazati) szinten realizálódik. Erre épültek rá a választott vállalati üzemi tanácsok, amelyek még kaotikusabbá tették a rendszert.”

2010 után alapvető szemléletváltás történt a szakszervezetek jogi megítélésében. A hangsúly fokozatosan eltolódott a kollektív érdekegyeztetésről az egyoldalú kormányzati döntéshozatal irányába. Ahogy Szabó Imre Szilárd fogalmaz, miközben a munka világa és az újraelosztás feltételei folyamatosan változnak, az ezeket a folyamatokat elvileg befolyásoló érdekképviseletek véleménye egyre inkább a peremre szorult. Egy stabil, kétharmados parlamenti többség mellett ez részben magától értetődő, de a szociális párbeszéd mozgásterét döntően az is meghatározta, hogyan tekintett az adott kormányzat az érdekegyeztetés intézményeire.

Ez a felfogás különösen látványosan jelent meg a jogalkotásban. A közszféra jogállási törvényeiben végrehajtott változások érdemben szűkítették a kollektív munkajog eszköztárát. Ennek következtében olyan szakszervezetek is elveszítették korábbi súlyukat, amelyek korábban jelentős tagsággal és befolyással rendelkeztek. A jogi keretek átalakítása nemcsak lehetőségeket vont el, hanem strukturálisan is gyengítette az érdekérvényesítést.

Kollektív autonómia papíron, gyenge alku a gyakorlatban

A versenyszférában sem maradt érintetlen a rendszer. Az új munka törvénykönyve több ponton csorbította a szakszervezetek korábbi jogait: megszűnt az úgynevezett kifogás intézménye, szűkült a hatósághoz fordulás lehetősége, változtak a sztrájkjogi szabályok, csökkent a munkaidő-kedvezmény mértéke, és sok esetben érdemi jogkövetkezmények nélkül maradtak a kollektív jogsértések. Ezek együtt érezhetően gyengítették a szakszervezetek alkupozícióját.

Szabó Imre Szilárd ugyanakkor hangsúlyozza: a jelenlegi munkajogi környezetben sem lehetetlen érdemi működést és eredményeket elérni. A folyamatos panaszkodás önmagában kontraproduktív. A munkavállalók érdekérvényesítési képességének gyengesége ugyanis nem elsősorban jogi kérdés.

Sokkal inkább szemléleti, kulturális és társadalmi probléma – amelyen a törvények önmagukban aligha tudnak változtatni.

A 2012-ben hatályba lépett Munka Törvénykönyve alapvetően új logikát vezetett be. A jogalkotó szándéka szerint rendkívül széles teret nyitott a kollektív autonómiának, vagyis annak, hogy a felek – a munkáltató és a szakszervezet – maguk alakítsák a munkafeltételek jelentős részét. A munkajog jogforrási rendszerének átalakításával a hangsúly a törvényi szabályokról a kollektív szerződésekre került volna át.

A munkajogi szakjogász szerint ennek kulcseleme az úgynevezett kétoldalú diszpozitivitás lett. Vagyis az, hogy a törvényi előírásoktól nemcsak a munkavállaló javára, hanem akár a hátrányára is el lehet térni kollektív szerződésben. Elméletben ez jelentősen megnövelte volna a szakszervezetek és a munkáltatók mozgásterét a versenyszférában, és ezzel együtt a felelősségüket is. Röviden: a felek a törvény által kijelölt kereteken belül közösen „átírhatták” volna a Munka Törvénykönyvét, a saját működésükhöz igazítva.

A gyakorlatban azonban – ahogy Szabó Imre Szilárd rámutatott – ez a kísérlet nagyrészt kudarcosnak bizonyult. A hatályos Munka Törvénykönyve önmagában is kellően rugalmas, és a munkáltatók jelentős részének megfelel, így sok esetben nincs valódi érdek a kollektív szerződések megkötésére. A jogi keretek önmagukban is kiszolgálják a munkaadói igényeket, kollektív alku nélkül is.

Pedig a kollektív szerződés épp attól válhatna erős eszközzé, hogy képes lenne túlmutatni az egyedi vállalati érdekeken. Ha működne, nemcsak munkajogi kérdéseket rendezne, hanem hatna a bérek alakulására, a jövedelmek eloszlására és végső soron a gazdaság egészére. Innen nézve a probléma már nem elsősorban jogi, hanem makrogazdasági. Így az a kérdés, hogy a gyenge kollektív érdekérvényesítés milyen következményekkel jár a növekedésre, az egyenlőtlenségekre és a gazdasági stabilitásra. Innen érdemes továbbmenni.

Bér vagy profit? Mit jelent a szakszervezetek ereje a gazdaságban

Pogátsa Zoltán szerint a szakszervezetek makrogazdasági jelentősége ott válik igazán láthatóvá, ahol valódi megállapodási képesség van a munkaadók és a munkavállalók között. Egy erős szakszervezeti rendszer nem konfliktusokat termel, hanem kiszámíthatóságot: világos szabályokat arra, hogyan oszlik meg a gazdasági növekedés eredménye. Ha jól megy a gazdaság, a mechanizmus egyszerű. A GDP nő, és kérdés, hogy ebből a növekményből mennyi jut a munkavállalóknak bér formájában.

Minden gazdaságban létezik egy bér–profit arány: a megtermelt jövedelem mekkora részét fizetik ki bérekben, és mennyi marad profithozamként. Egy működő szakszervezeti rendszerben a bérek nagyjából lépést tartanak a GDP növekedésével. Magyarországon azonban ez az összefüggés az elmúlt 10–15 évben látványosan megszakadt. Hiába nőtt a GDP, a bérek aránya drámaian visszaesett a nemzeti jövedelmen belül. A növekmény nagyobb része a profitoldalon csapódott le.

Pogátsa szerint ennek egyik fő oka, hogy Magyarországon a szakszervezetek gyakorlatilag eltűntek a gazdasági erőtérből. Nincs, aki kollektív módon érvényesítse a munkavállalói érdekeket akkor, amikor a gazdaság felfelé megy. Így a növekedés gyümölcsei nem oszlanak meg arányosan, hanem egyoldalúan a tőke irányába tolódnak el.

De a szakszervezetek szerepe nem csak jó időkben kulcsfontosságú. Amikor a gazdaság lassul, vagy válságba kerül, éppen ők képesek közvetítőként fellépni. Egy hiteles érdekképviselet el tudja magyarázni és el tudja fogadtatni a munkavállalókkal, hogy átmenetileg miért kell visszafogni a béremeléseket a versenyképesség és a munkahelyek megőrzése érdekében. Ez a bizalom és közvetítői szerep nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ne bérrugalmasság helyett tömeges leépítések legyenek a válaszok.

Innen nézve a szakszervezetek nem a versenyképesség akadályai, hanem éppen annak feltételei. Jó időkben segítenek igazságosabban elosztani a növekedést, rossz időkben pedig tompítják a sokkokat.

Egyébként Pogátsa Zoltán a szakszervezetek történetét messzebbről indítja, mert szerinte enélkül nem érthető meg a mai kelet–nyugati különbség. A szakszervezetek a XIX. században, elsősorban Nagy-Britanniában jöttek létre, illegális körülmények között. A munkások akkor szó szerint az életüket, a megélhetésüket kockáztatták: tüntetésekért, szervezkedésért akár halálos megtorlás is járhatott. Mégis létrehozták az érdekképviseleteiket, mert nem volt más eszközük arra, hogy javítsanak a helyzetükön.

A múlt század első felében ez a mozgalom megerősödött. A szakszervezetek és a szociáldemokrata pártok együtt váltak meghatározó politikai és gazdasági szereplővé, és ez a korszak nagyjából a hetvenes évekig tartott. Ekkor azonban fordulat következett. A neoliberális gazdaságpolitika – Milton Friedman és Friedrich Hayek gondolataira építve – tudatosan a szakszervezetek leépítését tűzte ki célul. Addigra a munkavállalók harmadik–negyedik generációja már természetes adottságnak vette mindazt, amiért korábban kemény harc folyt. A történelmi emlékezet elhalványult, a védelem iránti készség meggyengült, és ezzel párhuzamosan gyengültek a szakszervezetek is. Pogátsa Zoltán a gondolatmentetét így folytatta:

Kelet-Európában egészen más pálya rajzolódott ki. A szovjet típusú rendszerekben a szakszervezeteknek nem volt valódi érdekvédelmi funkciójuk. Nem alulról szerveződtek, hanem a pártállam legitimációs eszközei voltak. A munkavállalók számára nem a védelem, hanem a hatalom meghosszabbított karjaként jelentek meg. Ezért a rendszerváltás után sem alakult ki valódi társadalmi bizalom irántuk. Bár intézményesen létrejöttek az új szakszervezetek, sokszor inkább formális szerepet töltöttek be – voltak, mert lennie kellett, de funkció nélkül.

A közgazdász szerint ez a történelmi örökség máig meghatározza a kelet-európai munkavállalói gondolkodást. „Az átlagos magyar dolgozónak nincs koherens narratívája arról, mire való a szakszervezet, miért érdemes belépni, mit lehet tőle várni. Nyugaton ezzel szemben – még a tagság csökkenése ellenére is – lényegesen erősebbek maradtak az érdekképviseletek. A skandináv országokban ma is kétharmad körüli a szervezettség, Németországban és Ausztriában meghatározó a kollektív alku, Franciaországban, Belgiumban vagy Görögországban pedig a szakszervezetek képesek akár országos sztrájkokkal is nyomást gyakorolni.”

Kié a növekedés? Bérarány és érdekérvényesítés Magyarországon

Ennek pedig kézzelfogható makrogazdasági következményei vannak. Pogátsa szerint empirikusan is kimutatható: minél erősebbek a szakszervezetek, annál nagyobb a bérek aránya a GDP-n belül. Ahol van valódi kollektív érdekérvényesítés, ott a gazdasági növekedésből nagyobb szelet jut a munkavállalóknak. A szakszervezetek története így nem múltidézés, hanem nagyon is aktuális kérdés arról, hogyan oszlik meg a megtermelt jövedelem egy gazdaságon belül.

Ugyanakkor érdemes feltenni azt az ellenérvet is, amelyet egy kormányzati oldalról érkező megszólaló, például Nagy Márton, nagy valószínűséggel hangsúlyozna. Az elmúlt 10–15 évben valóban jelentős reálbéremelkedés történt Magyarországon, és a minimálbér, illetve a garantált bérminimum emelése formálisan a munkáltatók és a munkavállalók közötti megállapodások eredménye.

Pogátsa Zoltán szerint az az érv, amelyet Nagy Márton is felhozhatna – miszerint az elmúlt 15 évben így is nőttek a bérek –, önmagában igaz. A probléma nem ez. Hanem az, hogy közben a bérek aránya a GDP-n belül jelentősen visszaesett. Vagyis a növekedésből a munkavállalók kisebb szeletet kaptak, mint korábban. Pogátsa szerint ha ugyanezt a növekedést erős szakszervezetek mellett futotta volna végig az ország, a bérek nemcsak nőttek volna, hanem érdemben gyorsabban emelkedtek volna.

Az eddigi bérfelzárkózás szerinte nagyjából arra volt elég, hogy Magyarország Bulgáriával együtt az uniós bérlista végére érjen. Ha működött volna valódi kollektív érdekérvényesítés, jó eséllyel nem az utolsó helyen állnánk, hanem magasabb bérszinten. Nem azért, mert a gazdaság többet tudott volna, hanem mert a megtermelt jövedelem elosztása másképp alakult volna

– mondta Pogátsa Zoltán.

Hogy miben gyengültek a szakszervezetek az elmúlt másfél évtizedben? Pogátsa szerint szinte mindenben. Jogosítványaik, intézményi súlyuk, tárgyalási erejük folyamatosan csökkent. Az Európai Unión belül ma Magyarországon tartoznak a leggyengébbek közé, és nemzetközi összevetésben is csak néhány ország – például Chile vagy Törökország – helyzete hasonlítható hozzájuk. Ez a gyengeség különösen látványosan jelenik meg a minimálbér-megállapodások rendszerében.

Formálisan ugyan a minimálbérről a munkáltatók és a munkavállalók állapodnak meg, a gyakorlatban azonban minden szereplő a kormányzatra figyel. Pogátsa szerint Magyarországon ezek a tárgyalások nem komoly termelékenységi elemzésekre épülnek, hanem inkább „bazári alkudozásként” működnek. A szakszervezetek szándékosan magas számot mondanak be, a munkaadói oldal alacsonyat, miközben egyik fél sem támasztja alá az álláspontját érdemi gazdasági anyagokkal.

A végső számot pedig jellemzően a kormány határozza meg – választási években feljebb, máskor lejjebb húzva a vonalat.

Ez éles ellentétben áll azokkal az országokkal, ahol a rendszer valóban működik. Ott ágazati szintű bérmegállapodások vannak, külön minimálbérek az egyes szektorokra, és a tárgyalások több száz oldalas tanulmányokra épülnek. Pogátsa szerint nem véletlen, hogy ezekben az országokban magasabb a bérek GDP-arányos részesedése. A különbség nem elsősorban gazdasági adottság, hanem intézményi erő kérdése.

Pogátsa Zoltán 2025. november 11-én
Fotó: Németh Kata / Index

Atomizált társadalom, gyenge köztes intézmények

Pogátsa Zoltán szerint a szakszervezetek gyengesége nem önmagában álló jelenség, hanem egy tágabb társadalmi mintázat része. Magyarországon alig van igény bármilyen közösségi intézményre az egyén és az állam között. Az emberek nem tagjai kamaráknak, pártoknak, egyházaknak vagy civil szervezeteknek. A társadalom alapvetően atomizáltan működik. A magyar jóléti állam nem intézményekből, hanem a családból áll. Ha a család működik, van biztonság.

Ez a köztes intézményi tér gyakorlatilag kiürült. Az egyházak tagsága megfeleződött, a civil szféra forráshiányos, a szakmai és érdekképviseleti szervezetek nem képesek valódi súlyt felépíteni. A pártok tagsága évtizedeken át minimális volt, néhány kivételtől eltekintve. Pogátsa szerint még a közép-kelet-európai térségen belül is kirívó, mennyire idegenkedik a magyar társadalom mindenféle kollektív szerveződéstől – beleértve a szakszervezeteket is.

A kérdés így nem az, hogy „bele kellene-e erőltetni” az embereket ezekbe a struktúrákba. Pogátsa szerint erről szó sincs. Sokkal inkább arról, hogy az állam képesíti-e őket. Egy úgynevezett képessé tevő állam nem mindent a központi kormányzatra koncentrál, hanem valódi jogköröket és forrásokat ad önkormányzatoknak, szakszervezeteknek, kamaráknak, szakmai és civil szervezeteknek. Ettől ezek az intézmények működőképessé, hitelessé és vonzóvá válhatnának.

Ez azonban élesen szembemegy a jelenlegi kormányzási filozófiával.

Pogátsa szerint Magyarország ma az Európai Unió – sőt, jó eséllyel az OECD – egyik legcentralizáltabb állama. Érdemi jogkörök és források alig maradtak a köztes intézményeknél, minden a központi kormányzathoz fut be. A döntéshozatal rendkívüli módon koncentrált, ami hosszú távon ellehetetleníti az önálló társadalmi szerveződések megerősödését.

Arra a kérdésre, hogy a szakszervezetek hiánya a gazdaság legnagyobb problémái közé tartozik-e, Pogátsa óvatos választ ad. Nem sorolná a top háromba. Szerinte vannak ennél súlyosabb gondok is, például a tőke- és beruházási szerkezet problémái. De szerinte egyértelmű:

ha lennének erős szakszervezetek, Magyarország jelentősen jobb hely lenne. Magasabb bérekkel, nagyobb munkahelyi biztonsággal, kiszámíthatóbb munkafeltételekkel.

Ez nem csak a fizetésekről szól. Hanem a túlórákról, a pihenőidőről, a munkavállalói jogok érvényesítéséről. Pogátsa visszautal arra is, hogy Magyarországon az egyik leglazább túlóraszabályozás működik Európában, ami egyértelműen a munkavállalók kárára tolja el az egyensúlyt. Egy erős szakszervezeti rendszer ezekben a kérdésekben is érdemi védelmet jelentene. Tehát nem egyetlen probléma megoldásáról van szó. Hanem arról, hogy a szakszervezetek megerősödése érzékelhetően javítaná az életminőséget, a biztonságot és a gazdasági igazságosságot Magyarországon. És ez már messze túlmutat a munka világán.

(Borítókép: Kolumbán Kitti / Index)

Forrás: Index.hu