Bod Péter Ákos: rizikós útra téved Magyarország - Újabb inflációs lufit fújnak?

Különös módon a hazai gazdaságpolitikai írásokban, politikusi beszédekben ismét felbukkantak érvek a magasnyomású gazdaság mellett. A gazdaság újbóli felfűtésének követelésével azonban több okból sem lehet egyetérteni. Az élénkítés inflációs módozatával szemben szól, hogy még mindig jelentős a hazai pénzromlás üteme. A gazdaság költségvetési lazítással történő felfűtéséhez pedig nincs fiskális mozgástér.

Gyorsan változó időkben sűrűn követik egymást az ígéretes gazdaságpolitikai ajánlások, valamint (kisebb fordulatokkal) a gazdaságelméleti irányzatok. Évszázadunk első két évtizedében, amikor a nyugati gazdaságokban mérsékelt volt az infláció, idővel történelmi mélységbe ereszkedtek a kamatlábak, és lassult a növekedés, megszületett a tartós stagnálás (secular stagnation) jövőképe. Erre gazdaságpolitika is épült.

Nagynyomású gazdaságpolitika

Ma már a 2021-től meredeken felfutó, harminc esztendeje nem tapasztalt inflációs hullám és az arra adott jegybanki válaszok ismeretében különös emlék, hogy alig néhány éve deflációgyanús helyzetben, a rendkívüli pénzbőség láttán döntéshozói körökben is lettek hívei az egyidejű költségvetési és monetáris lazításnak. Ismerten veszedelmes kombináció ez, amely azután tényleg bajt okozott, de amikor 2016 körül megjelent a Fed politikájában, hivatkozni lehetett szakmai előzményekre. Az 1960-as évek Amerikájában Arthur Okun, elismert post-keynesi makroközgazdász érvelt erőteljesen az akkori munkaerőpiaci viszonyok alapján az úgynevezett „high pressure economy” mellett.

Ennek lényege, hogy komoly foglalkoztatás-növelési és egyben (ami nem magától értetődik) termelékenységi hozama lehet az olyan gazdaságpolitikának, amely tudatosan a potenciális szint feletti kibocsátást tart fent mindaddig, amíg csak lehet, az infláció berobbanása nélkül (Okun: Potential GNP: Its Measurement and Significance, 1962). Azért nem kell a valóságtól és a közgazdasági iskolák ajánlásaitól elrugaszkodó nézetre gondolni: a lehűlt és a felfűtött gazdaság hívei között azon folyt a vita az Egyesült Államokban az 1970-es évek elején, hogy az 5 százalékos munkanélküliség (hűvös) állapotából el lehet-e jutni a 4 százalékos (nagynyomású) gazdasági viszonyok közé, inflációs veszélyek nélkül.

Társadalompolitikai, értékrendi különbségek is megmutatkoztak a vitákban: a tudatosan felfűtött gazdaság baloldali, progresszív hívei azzal érveltek, hogy a gazdaság tartósan megemelt munkaerőigénye olyanokat is bevonz a munkaerőpiacra (nőket, fiatalokat, színes bőrűeket), akiknek máskülönben gyengébbek az elhelyezkedési esélyeik, eközben a dübörgő konjunktúra javítja a már piacon levő (fehér férfi) foglalkoztatottak bérkilátásait is. Az óvatos, konzervatív oldal ellenérvei pedig értelemszerűen a makrogazdasági egyensúly megbillenésének kockázataira irányultak.

A vitát azonban hosszú időre lezárta az 1970-es évek végének hirtelen megugró inflációja.

Majd jóval később, a 2008-as válságot követő deflációközeli időkben bukkant fel újra a fogalom az Egyesült Államokban, noha csak rövid ideig, hiszen a 2019-ig tartó hosszú konjunktúraciklus alatt ténylegesen kialakult a teljes foglalkoztatás. Megint megjelent a tudatosan expanzív gazdaságpolitikával való kísérletezés 2020-21-ben: a Covid-leállás és az azt követő átmeneti deflációs veszély adott okot a gazdaság állami felfűtésére az Egyesült Államokban, Európában és máshol is. A 2021-2022-es inflációs sokk azonban újabb gyökeres fordulatot hozott a gazdaságpolitikai felfogásban és gyakorlatban: a jegybanki kamatok erőteljes megemelkedése és az államadósság mértéke miatti aggodalom feltámadása jelzi a gondolkodási és cselevési szakaszváltást.

A túlnyomás kockázatai

Maga a teória és a ráépülő gazdaságpolitikai ajánlás egyébként hamar megjelent minálunk is a ma már szinte aranykornak feltűnő 2010-2019-es hosszú konjunktúraciklus vége felé a szakmai publicisztikában, sőt az MNB akkori monetáris politikai álláspontjában „magasnyomású gazdaság” néven.

A „magas nyomás” ugyan anglicizmus, amelyben a magas szó, mint kifejezés – stílszerűen szólva – kiszorította jelzőként a nagyot, alighanem végleg. De nem ez a legfőbb gondom vele. A 2013 és 2019 közötti kedvező konjunkturális viszonyok közepette, az EU-alapok masszív beáramlása idején már nem szólt szakmai érv a nagynyomású gazdaságpolitika művelése mellett. Alkalmazásával már nehezen lehetett a sajátos térségi, társadalmi hátterű inaktív rétegekből újabb munkavállalókat verbuválni, viszont fokozatosan erősödött az inflációs nyomás az MNB megengedő hozzáállása mellett – amit jelzett, hogy a térséghez képest eleve nagyobb (3 százalékos) inflációs célértékhez plusz/mínusz egy százalékos sávot rendelve praktikusan éves 4 százalékra tolták fel az „árstabilitás” magyar fogalmát. Emellett a fejlettségi szintünkhöz képest túl nagy hányadnál beragadt az államadósságunk.

Majd hirtelen új szakasz nyílt nálunk is: 2020-ban valóban lett indok a pandémiás sokkhatás állami tompítására. Ám a sokk lefutását követően is még két éven át folytatódott az expanzív költségvetési politika és a laza monetáris politika. Ez a kettős az, amely a 2023-re Európa-bajnoki mértékűvé váló inflációnk legfőbb magyarázója, miközben a magyar gazdaság már nincsen túlfűtve, sőt recesszióba került.

A mai különös helyzet (2023 októberében még mindig 10 százalék feletti a maginfláció egy éves visszatekintésben) nem éri meglepetésként a politikai folyamatok követőit. A gazdaság keresleti viszonyait 2021 második fele és 2022 nyara között nagyban meghatározta az országgyűlési választásokat megelőző expanzív gazdaságpolitika, amivel a gazdasági növekedési ütem 2022 első felében mintegy 7 (!) százalékra futott fel.

Azzal pedig újabb impulzust kapott a trendszerűen emelkedő infláció, mégpedig a legrosszabbkor: a gazdaságpolitika a globális áremelkedések idején erősített rá az inflációs folyamatokra.

Újra előkerült a nagynyomású gazdaságpolitika gondolata

A politikai előzményeket azért érdemes feleleveníteni, mert a túlfűtöttség két okból is előállhat. Fakadhat az üzleti ciklus felszálló ágának túlfutásából, amelyre a monetáris (vagy a jövedelmi, költségvetési) politika valami oknál fogva késve reagál; másrészt a túlnyomás fő okozója lehet maga a közvetlen, tudatos gazdaságpolitika.

Nálunk az utóbbi történt 2016 és 2019, majd pedig 2020 nyara és 2022 nyara között, újabb példákat szolgáltatva a prociklikus gazdaságpolitikára, amely eltér a keynesi ajánlásoktól.

Utóbbiak értelmében az állam az üzleti ciklus lassuló ágában, különösen pedig visszaesés idején élénkítsen többletköltéssel, a ciklus felső ágában viszont ne. Legfeljebb, Okun érvelése szerint, egy ideig még lehet engedni a túlnyomást abban az esetben, ha a gazdaság még így is távol van a teljes foglalkoztatástól. Amennyiben viszont nincs már érdemi munkaerőtartalék és kihasználatlan termelési kapacitás (slack), akkor a gazdaságba juttatott állami többletpénzekből csak átmeneti és csekély output-növekmény lesz, viszont lendületet vesz az infláció, elromolhat a külső mérleg.

Ez lett a mi esetünk; de ez már a közelmúlt. Mégis különös módon ismét felbukkant a gazdaságpolitikai publicisztikában, politikusi beszédekben a magasnyomású gazdaság fogalma. A továbbiakban azt taglalom, hogy a mi viszonyaink között miért tartom ezt puszta politikai irányválasztásnak, semmint gazdaságpolitikai vagy pláne gazdaságelméleti irányzatnak, és milyen komoly kockázatait látom.

Annyiban nem meglepő a növekedési gondolat újabb megjelenése, hogy a nagy élénkítést recesszió követte 2023-ban, a lakossági fogyasztás csökkent, a beruházási aktivitás visszaesett – ez a helyzet pedig kényelmetlen a politika számára. A jegybank immár nem akar „a kanyarban a gázpedált nyomva előzni”, hanem a térség legmagasabb kamatszintjét alkalmazva stabilizálja az árfolyamot, és egyben hűti a beruházási ciklust. Sajnos, a mi pénzügyi kockázatosságunk mellett kell is a markáns alapkamattöbblet a cseh, lengyel, sőt román szinthez képest, emiatt és egyéb okok következtében viszont valóban összeesett a beruházási aktivitás.

Érvek az újbóli felfűtés ellen

Érthető, hogy fejlesztésügyi nézőpontból a jelenlegi pénzügypolitikai irányvétel nem kedvező. Az újbóli felfűtés követelésével azonban nem lehet egyetérteni, több okból sem.

• Kezdjük azzal, hogy ezt a recessziót nyugodtan tekinthetjük a korábbi mesterséges túlfűtést követő szükséges korrekciós szakasznak, vagyis nem olyasfélének, amely indokolatlanul állt elő.
• További lényeges szempont, hogy a visszalassulás, majd recesszió során sem nőtt meg jelentősen a munkanélküliségi ráta; csaknem teljes a foglalkoztathatók foglalkoztatása.
• Társadalompolitikai szempontból vajon ajánlatos-e a magyar gazdaság újbóli felfűtése? Nos, a gazdaság átmeneti túlnyomásától akkor remélhető szociális és növekedési hozam, ha a már állásban levőknél nehezebben megmozdítható rétegeket munkába állítja az állami eszközökkel generált többletkereslet inputigénye; ez viszont bizonyítást igényelne. Sokkal sürgetőbb lenne oktatási, képzési, átképzési programok indítása, a depressziós térségek bajainak enyhítése, valamint Magyarország munkaerőmegtartó képességének javítása.
• Továbbá azt is szavatolni kellene, hogy a túlnyomási kísérlet ne veszélyeztesse a gazdaság egyensúlyi viszonyait: az árszintet, a fizetési mérleget, a költségvetési egyenleget.

Most nem olyan időszakot élünk, amikor az ilyen ismerten kockázatos intervenció sikerrel kecsegtetne. Létezik ugyan most is tartós munkanélküliség, ám e sajnálatosan makacs jelenség mögött legfőképpen képzési (képzetlenségi), területi mobilitási és egyéb strukturális bajok állnak. Ezeken érdemben nem segít a mesterséges keresletélénkítés, viszont az bizonyosan feltolja az árszintet.

Inflációs veszély

Többlet infláció lenne a megoldás? Ez ellen szól, hogy az európai térség dezinflációs üteméhez képest még mindig látványosan nagy a magyar pénzromlás üteme, amelynek remélt lefutását megzavarja és elnyújtja a sokféle közvetlen állami beavatkozás az árazás, az üzletpolitika, a versenyviszonyok terén. Az inflációs veszély nálunk még egyáltalán nem múlt el, roppant messze vagyunk a leglazábban definiált árstabilitástól is.

A 2022-es súlyos külső pénzügyi egyensúlytalanság szerencsére nagyot enyhült a nemzetközi energiaárak (tartós? átmeneti?) mérséklődésének következtében, és bizony a recessziós hazai keresletcsökkenés hatására. A fizetési mérleg hiányának mostani mérséklődése tehát szituációtól függő, meglehetősen instabil, különösen annak ismeretében, hogy a magyar gazdaság energiaigényessége kétszerese az uniós átlagnak. Hazánk energiaimportja nagy, ezáltal igen jelentős a külső tényezőknek való kitettség.

Ebben az egyensúlytalansági helyzetben az a politikusi felvetés, hogy gyorsan csökkenjenek a kamatok, és a mostaninál magasabbra kerüljön az MNB inflációs célja, gyengíti a monetáris politika hatékonyságát, az inflációs célkövető rendszer hitelességét. A mai inflációs várakozások mérséklése így is roppant nehéz feladat, az ellentétes jelzések felröppenése még inkább nehezíti a dezinflációt, ezáltal éppenséggel növeli az infláció további mérséklésével járó növekedési veszteséget.

Nincs költségvetési mozgástér

Ha pedig a gazdaságélénkítésnek nem az inflációs, hanem a költségvetési módozatára vonatkozik a javaslat, ahhoz vajon létezik-e még fiskális mozgástér?

Nem, hiszen azt az opciót már elhasználta a magyar politika.

A kormány az „aranykorszak” egyetlen évét sem találta alkalmasnak az egyensúlyi („nullás”) költségvetés elérésére. Így nem is sikerült a visegrádi térség átlagszintjére levinni az államadóssági rátát. Igaz, a bőség éveiben kellemesen alacsony volt a kamatszint, könnyen lehetett hitelforrást találni, ráadásul a műkedvelő teoretikusok abban az időben nagy hangon hirdették „az államadósság nem igazán számít” hittételüket; a politikai vezetés nyilván nem érzett késztetés a semleges fiskális politika folytatására. Így viszont nem is képződhetett költségvetési mozgástér egy később valóban indokolható élénkítő impulzushoz. (A kontraciklikus költségvetési képesség kialakítást egyébként az erősen kifogásolható pénzügyi stabilitási törvény is nehezítette volna).

Ez a múlt. Mostanra pedig sokkalta drágább az államadósság finanszírozása, ami önmagában kizárja a további fiskális élénkítést. Ráadásul jövőre belép az EU-intézmények által megszabott 3 százalékos deficitkorlát – elég erőfeszítés lesz annak elérése.

Netán gyenge devizaárfolyammal kellene élénkíteni? De hiszen a globális termelési láncokba szorosan beépülő magyar gazdaság outputját nem növelné a forint újbóli gyengülése.

Sőt, a forintárfolyam volatilitása különösen kellemetlen hendikep a gazdasági szereplők számára.

Továbbá a mainál is gyengébb árfolyam leértékelné a hazai jövedelmeket és vagyonokat, újabb lökést adva a piac- és döntésképes munkavállalók kiáramlásának. Egy komoly forintgyengülés a dezinflációt azonnal megállítaná.

Az FDI-beáramlás az új mantra

Ezekkel nyilván a nagynyomású gazdaság hívei is tisztában vannak. Az új mantra az FDI-beáramlás meggyorsítása. Ez sem új teória. 1990 után minden térségbeli ország fejlesztési stratégiájának része volt a működőtőke bevonása. Az akkor még a legelsők között számontartott magyar gazdaság egy évtizedig vezetett a tőkebevonási versenyben. De kellett is nagyon az FDI: a hétszázezres munkanélküliség és a nyilvánvaló technológiai lemaradásunk közepette ez volt a legígéretesebb fejlesztési pálya. Különösen annak ismeretében, hogy az előző időszakból örökölt térségi rekorder devizaadósság mellett a külső hitelek bevonására nem lehetett alapozni, támogatási források pedig csak az EU-taggá válást követően nyíltak meg.

Ma viszont egészen más a helyzet. Nem létezik többszázezres munkaerőpiaci tartalék.

Ráadásul azok a típusú FDI-ügyletek, amelyekhez most a kormányzat a növekedési, dinamizálási reményeit fűzi, aligha alkalmasak a területileg roppant szétszórt és nehezen mobilizálható magyar munkanélküliek, inaktívak és a nagyszámú részbeni foglalkoztatottak munkába állítására. A keleti geopolitikai orientáció mellett nem lehet érdemi foglalkoztatási érveket felhozni.

A folyamatban levő – főleg járműipari – nagybefektetések nyomán érezhetően megemelkedik majd az ipari termelés, az export (meg persze az import is). A nettó export a GDP-re is kihat. Attól tartok azonban, hogy a cégekkel kötött támogatási szerződésekben nem szerepel a hazai hányad (local content) meghatározása, és így a névlegesen hatalmas méretű távol-keleti befektetések tovaterjedő jövedelemnövelő és foglalkoztatásbővítő hatásai csekélyek maradnak. Sajátos munkaerőigényük pedig előrevetíti a külföldi munkaerő bevonását, annak minden társadalmi, politikai gondjaival együtt.

Ez a fejlesztési irány, attól tartok, nem képes azt a fajta jövedelmi és foglalkoztatási többletet garantálni, amelyet a high-pressure irányzat képviselői felhoznak ellentételként a megnövekedett pénzügyi kockázatokkal szemben. Maradnak az extenzív növekedés melletti politikai érvek, valamint az iparosítás ideológiai motívumai. Továbbá fennmaradnak, sőt súlyosbodnak az egyensúlyi rizikók olyan helyzetben, amikor a magyar infláció továbbra is kiemelkedik a régióban, a szuverén kockázati megítélésünk nem sokkal haladja meg a befektetőknek nem ajánlott kritikus szintet. Nagy nyomás: nagy kockázat.

Forrás: porfolio.hu