Vissza a címlapra Olvasói levelek
Hírmozaik - Kultúra - Sport - Helyzetkép - Nyílt tér - Aktuális - Objektív
A Hegyalja Portugáliában járt

Németektől hallottam: van náluk egy szólás, miszerint mindenki ajtaja elé az Isten egy csomagot készített - ha fölvesszük, ha átlépjük, mindenképpen viseljük a következményeit. Kinek mi kerül a csomagjába, rajtunk is múlik. Az újhelyi Hegyalja Népi Együttes fiatal táncosainak bizonyára benne lesz (valószínűleg már életre szólóan) a népzene, a néptánc, a hagyományok őrzése, tisztelete, ennek minden öröme, fáradsága és felelőssége. Tán ezért is történt, hogy épp ők indulhattak neki húsvét hetében, hogy “útipogácsájukból” megkínálják a portugálokat.

A sztrádáról levezető út falvak közt kanyarog, bármely arab írástudó becsületére válna a kalligráfiának is beillő hurok-kombináció, amit leírunk – toll helyett a jól megpakolt busszal, míg megérkezünk a kis mezőváros főterére, az egykor plébániai célokat szolgáló épülethez: ez a Fesztiválközpont, és ez Barra Cheia. Puskaropogás-szerű még a gyerekek ajkán is a nyelv, melynek lejtése-ritmusa, a lenyelt magánhangzók, a szavak berregő hangzása fülünknek idegen; s tán riasztó a hangerő is, mellyel épp a leghétköznapibb teendőt vitatják: ez hirtelenjében számunkra Portugália – emberközelből. Mert “buszközelből” már órák óta nézzük. Hajnalban hagytuk magunk mögött a leborotvált, zord, a nemzetközi brigádokat és polgárháborút idéző spanyol hegyeket. A határ után lágyabb lett a táj, zöldebb és lakottabb. A falvak narancsfákkal és citromfákkal ültetett kertjeiben apró kis házak, mintha gyerekek rajzáról kerültek volna ide. Olyan picik, hogy az ember esze azon jár: hogy férhetett el itt egy család?! Mellettük az újak, szépek, tágasak, friss mész-szagúan és festékszagúan, hirdetik a húszévnyi EU-s időszak előnyeit. Igaz, kissé gyökértelenek a tájban még, de a mandarinfák, a pálmák, a nyújtózkodó bougenvilleák nemsokára úgyis eltakarják: a természet nemcsak buja, de bölcs – és jó ízlése van.

A portugál hagyománytisztelet (az étkezési szokásokon túl) talán csak az azulejókhoz kötődik rendületlen hűséggel: nincs szinte új ház, melynek külső falán ne lenne csempekép, akárha néhány csempéből is. Azért az azulejo ott se olcsó, még ha móroktól örökölt portugál találmány is. A jellegzetes arcvonások a portugál ősök kemény és nehéz életének nyomait őrzik – talán ezért is oldódnak kissé nehezebben, bár szíves vendégszeretetükhöz szó nem férhet.
Aztán: a Fesztivál. Az első megmutatkozás az érkezést követő napon, a megnyitón. Az érdeklődők lelkesen összecsapódó tenyere már jelzi: a számukra szokatlan dallam és ritmus nem is olyan idegen. Ez a fölcsattanó taps kísérte az együttes többi fellépését is. A nemzeti ünnepen, április 25-én a katonai junta megdöntésének évfordulóján négyszer léptek színpadra a fiatalok; voltak vendégei egy biciklista klubnak Fernao Feroban, a régió központjában Pinhal Novoban kétezer ember állta körül a szabadtéri színpadot.

Kisebb falvak kultúrközpontjaiba a szomszéd településekről autóval jöttek át az ott lakók, hogy részesei lehessenek az általában késő este kezdődő előadásnak – és csodálkozásunkra mindig megtelt a nézőtér. Több százan nézték őket az elegáns filharmóniai épületben Azeitaoban, vagy a szállodák teraszán Bairro Alentejanoban és a moitai Nikita szállodában. Fiatalságuk, tánctudásuk, a gyönyörű ruhák, a koreográfiák, lendületük, jókedvük, mellyel – ha kellett – a közönséget is megtáncoltatták, magával sodorta a nézőket, és siker volt, nagy siker mind a lo fellépés. Hogy mit szerettek a nézők jobban, nehéz lenne megmondani. Elismerő morajlás fogadta a lányok kalocsai ruháját, és amikor az üvegek fölkerültek a fejükre – volt, aki pillogatni se mert, nehogy leessen a butélia. A pásztorok bravúros botforgatása nemhogy a portugálokat, de még két ifjú magyar sofőrünket is rabul ejtette: hazáig megpróbálták ellesni ezt a tudományt a táncosoktól. Csoda-e hát, hogy jó volt a hangulata az együttes tagjainak, és örömmel vették, ha szétnézhettek a fesztiválközponttól távolabb a gyönyörű régi kisvárosban, Palmelában, megkóstolhatták – az amúgy igencsak hideg vízben sikítozva – az óceáni strandolás örömeit, állhattak a Cabo Espichel szirtjén, ahol 135 méterrel a talpuk alatt, a függőleges sziklafal aljában vetett tajtékot az óceán. És persze Lisszabon, a város, ahová vissza kellene menni, hogy felvillanó szépségeit nézni, csodálni legyen idő. Újra megállni a hatalmas Felfedezők emlékművénél, és a Szent Jeromos kolostorban Vasco da Gama sírja mellett, kószálni az óváros, az Alfama szűk utcáin, nézni a házak azulejo-díszeit, leülni a pihengető portugálok mellé az apró téren a padra, nézni a hegyoldalnak támaszkodó templomot, s arra gondolni: itt született Szent Antal. Ezek azok a hangulatok, élmények, amelyekhez ráadásul jöttek az út során látottak: az éjszakai kószálás Madridban, a nizzai fürdés, a monacói séta – no és a nagy nevetések, amikor a Nikita szálloda arénájába a kedvünkért kiengedett kis bika “vette a lapot”, s a táncos lábaknak ugyancsak futni kellett.

Úgy tűnik, hazafelé mindig rövidebb az út, de mintha a csomagok súlyosabbak lennének: valamennyien abba a bizonyos ajtó előtt talált csomagba most beletettünk valamit, ami most már mindörökre számunkra Portugáliát jelenti.

Koncz Ildikó